Az Osli Mosolygó Madonna története

“Ez a kis munka egy hálás szív dobbanása az Osli Madonna felé. Egyúttal azonban kegyelet is a nemrég elhunyt, költői lelkületű Eőri János plébános emléke iránt, aki életének utolsó napjaiban testálta a szerzőre az Osli kegyképpel kapcsolatos általa összegyűjtött adatokat. Lássa meg az égben, hogy kívánsága teljesült: amire neki már nem volt ideje, azt Szűz Mária egyik szerény íródeákja elvégezte. Osli, 1947. Sarlós boldogasszony ünnepén.”

-Nehéz Ferenc

Véresen virradott akkortájt a hajnal:
Kuruc háborúzott a német labanccal.
Templomok is égtek s oltári virágok
Pernyévé vált szirma az egekig szállott.

Kismarton várából jó Estorás herceg
Búsan nézte, ahogy a templomok vesztek.
Zokogott a hívő, imádságos lelke,
Fájdalmat kormozott szívére a pernye.

„Úristen, mi lesz, ha netán nemsokára
Ellenség kezébe kerül Marton vára?
Mi lesz a várbeli kedves kápolnával,
S benne a nagy kinccsel:Szűz Anya szobrával?

Igen, azt féltette, azt a csodás szobrot,
Mely a várkápolna oltárán mosolygott.
Mosolygott valóban: kicsi Jézust tartván
Titkos, földöntúli mosoly rezgett ajkán.

„Mosolygó Madonna” – így is hívták sokan,
Akik hozzá mentek hittel és jámboran.
Attól a mosolytól mosolygósak lettek
Azok is, akik addig sírtak és szenvedtek.

Jó Estorás herceg méltán is féltette,
Mert a hü szolgája éppen jelentette:
Közeleg az ellen, kismartoni várnak
Ódon, ősi fala biz ostromot várhat!

Nincs idő habozni, tudja már a herceg:
Tüstént parancsot oszt a szolga-seregnek.
Leveszik helyéről a csodás kis „Képet”,
Nagy-nagy bánatára a martoni népnek.

S lám a súlyos szekér, négy szép paripával,
Indul már a várból a szép Madonnával.
Mellette a herceg, hajadonfőtt, gyalog,
S mögötte zokogva a várnép andalog.

Zúgnak a harangok fájdalmasan-szépen:
Sziromkönnyet sír a virág is a réten.
Talán a szellő is búsan azt suttogja:
Isten veled drága Mosolygó Madonna!

Sopronon keresztül így jut el a menet
Rákos falujába a nagy Fertő mellett.
A tó szélén pedig ott ring már a bárka,
A szép, menekülő Madonnára várva.

„Ne hagyj itt Szűz Anyánk! – jajdul föl a sereg,
Mi lészen mivelünk, ha itt hagysz bennünket?”
S most Estorás herceg így szól: „Ne sírjatok,
Visszakerül hozzánk, ha múlnak a bajok.”

Hiába volt a szó, Kismartonnak népe
Az eltűnő bárkát könnyes szemmel nézte.
Este volt. A Fertőn balzsamos szél dalolt
S a bárka útjára ezüstöt szórt a hold…

Kis falu rejtőzik virágos fák között,
Túl a Fertő-tavon kisded erdő mögött.
Mellette mint irjás védőpajzs: a Hanyság,
Kurucok, labancok békében is hagyták.

Oslinak nevezik ezt a kis falucskát,
Istenes nép lakja, ezt mindenütt tudják.
De Szűz Máriához kivált tisztelettel
S bizalommal fordul minden osli ember.

Most is, hogy felvirradt Boldogasszony napja
S misére hívott a templom kis harangja:
Seregestül indul a falucska népe
Égi Pátronája oltára elébe.

Fehérruhás lányok sietnek szaporán
Végig a fák alatt, a kis házak során.
Kezükben virág van s a szívüknek kertje
Ugyancsak virágos: liliom nyíl benne.

Dalos, víg legények ajakán a nóta
Szent énekké vált már. Süvegükön rózsa.
S mögöttük a komoly, sötétruhás vének
Olvasót pergetve lassan mendegélnek.

Hanem mi történik? Iszonyú robajjal
A templom elé egy lovas legény nyargal.
Megtorpan a szelíd, ballingáló sereg
S riadtan kérdezi: hát ez vajh ki lehet?

A lovas legénynek bársony a mentéje,
Látni rajta mindjárt: nem akármi féle.
Lova szerszámán is megtetszik a módi:
Ezüst rajt a kengyel, mégpedig valódi.

„A falu bíráját vezessétek elém!”
– Kiált, leugorván lovárul a legény.
Jön is már a bíró, a pap is mellette:
„Dicsértessék…” – mondja a legény egyszerre.

„Estorás Pál úrnak vagyok a vitéze,-
Folytatja azután, tisztességet téve.
Azt üzeni pedig a herceg úr vélem:
Osli népét várja a Fertő-tavi réven.

Kismarton várábul jött a tavon által
Legnagyobb kincsével: Mária szobrával.
Amíg elvonulnak a háborús vészek,
Osliban szeretné tudni a szent képet.

Hallott már Oslinak jámborságárul,
S hogy Szűz Máriához milyen hittel járul.
Ezért gondolta hát Kismarton hercege:
Itt leszen a szent kép legbiztosabb helye.”

Ígyen szólt a vitéz s a szavára nyomban,
Mintha ezer harang csengne egy toronyban,
Égig-halló hangon kiált Osli népe:
Jöjj hozzánk Mária, megvédünk a vészbe!

S megindult a menet, át a tölgyes erdőn,
S egyszeriben kint volt máris a nagy Fertőn.
Abban az időben a Fertőnek széle
Egészen Oslinak határába ért be.

Pál herceg a népet már a parton várta,
Szűz Mária szobrát karjaiba zárva.
Úgy is indult véle, a szívére fogva
Osli falu felé – csak úgy gyalog-sorba.

Micsoda menet volt! Az Osli leányok
Leszedték az úton az összes virágot!
Örömüket tették virág illatába:
Úgy szórták a csodás Madonna útjába.

S ahogy a templomba végre megérkeztek,
Imádságos szóval térdelt le a herceg:
„Asszonyunk, Szűz Anyánk, Magyarok Nagyasszonya!
Legyen új szállásod Osli kis temploma.

Vérzivatar dúl most szerte az országon,
Fájdalom a szívben s könny van az orcákon.
Téged is üldöznek, rád is száll az átok,
Szitkok érnek s bűnös, rút káromkodások.

Ide menekültél, pedig tudom nagyon,
Szent Fiadnál milyen súlyos szavad vagyon.
Egy szavadra tüstént bűnhődne a vétek,
De Te bűnében is szereted e népet.

Csak mosolyogsz mindig, Mosolygó Madonna,
Mosolyogsz, s a titkos, égi mosolyodra
Fény támad a földön, bűnös ember lelkén,
Balzsam a sebeken, szenvedések percén.

Mosolyogj, – e mosoly ma a reménységünk,
Azoknak, kik küzdve és kínlódva élünk.
Áraszd innen szerte mosolygásod fényét:
Világosítsa meg a bús magyarok éjét!

Kismarton hercege ilyen imát mondott,
Aztán az oltárra helyezte a szobrot,
Térdre hullottak az osliak is mostan:
Elmerült a lelkük a csodás mosolyban…

Kezdődött a mise. Csengő csendült halkan,
S száz meg száz szív nyílt ki az ősi, szent dalban:
„Boldogasszony Anyánk, égi nagy Patrónánk,
Nagy szükségben lévén így szólít meg hazánk…”

Nem hiába volt a sok könyörgő ének:
Meg is segítette Ő a magyar népet.
Elmúlt a háború, béke lett, nyugalom,
Dolgozhatott a nép keleten-nyugaton.

Osli csodás hely lett. A Madonna szobra
Messze-messze tájak népeit vonzotta.
Megpihentek itt a gyötrődő, bús lelkek:
Madonna-mosolyban vigasztalást leltek.

Egyszer egy kisfiú – béna volt szegényke–
Mankóval sétált a szobor elébe.
Síró imádságát az ég meghallgatta:
Ép lábbal távozott, a mankót ott hagyta.

Máskor vak ember jött. Ájtatos imája
Osli Máriához nem szállott hiába:
Meggyógyult a szeme, mikor elment,
Hangosan dicsérvén Máriát s az Istent.

Kaszáltak a Hanyban és az egyik paraszt
Lábába az éles kasza csontig szaladt.
Osli Szűz Máriát hívta nagy kínjában:
Meg is gyógyult lába azon minutában.

Szívbajos kisgyermek síró édesanyja
Kérte a Madonnát, csak hogy meghallgassa.
És mire hazament, a fiacskájának
Elmúlt szívfogása – öröm lett a bánat.

Ilyesmik történtek az osli templomban,
Hírük szertefutott, persze azon nyomban.
Ezrek siettek, hozták keresztjüket,
S Mária levette vállukról terhüket.

És az idő múlott, év év után tellett,
Sírban nyugodott már jó Estorás herceg.
A Nép megsiratta, de a könnyek között
Oslinak szívébe reménység költözött.

Abban reménykedtek, hogy a Szent Szűz szobra
Ott maradhat végképp az osli templomba.
Hej, hanem mi történt? Egyszer Kapuvárra
Berobogott ám a herceg unokája.

Azért jött pediglen, hogy a szobrot vigye,-
Jaj, de nagyot dobbant az osliak szíve!
De az ifjú herceg nem törődött ezzel:
Küldte a szekereket két erős ökörrel.

S hogy megjött a szekér, a hercegi szolgák
Épp a kicsi templom elé állították.
Föltették reája a Madonna-szobrot,-
Az osliak könnye patakokként csorgott.

Mosolygó Madonna, ne hagyj itt bennünket!–
Így hangzott a sóhaj szerte mindenünnen.
Maradj, Boldogasszony, továbbra is vélünk,
Légy a segedelmünk, légy a mi vendégünk! „

Tégy csodát Madonna!” – kiáltott egy lányka,
S úgy borult le sírva az utca porába.
De pattant az ostor; Hik, hojsz! – kiáltotta
Az ökrök felé a hercegi szolga.

Megroppant a szekér: Ámde – Uramisten!–
Mi történt emberek? Mi történt most itten?
A szekér nem mozdul! Nem bírják a barmok!
Nézzétek, hogy törik a járom is rajtok!

„Csoda, csoda történt” – sikoltott föl a lányka,
Aki ott térdepel az utca porába.
Csoda, bizony csoda! – ujjong fel a falu
Velünk vagy Mária, ég erre a tanú!

Vércsíkos már végig a két ökör háta
A kegyetlen szolgák ostora nyomába.
De hiába minden: a szekér biz onnat
Nem mozdul helyéből egyetlen tapadtat!

fent a kicsi szobor az ökrös szekéren
Mosolyog csak titkon – a kegyetlenségen.
Mosolyog– mosolyog.. s a kis Osli harang
Véle mosolyogja, mondván: giling – galang!

És felzúg a boldog, állelújás ének
Ajakán a síró szegény osli népnek:
Boldogasszony Anyánk, égi nagy Pátrónánk
Ugye, nem hagysz minket, nem hagysz minket,
nem hagyod itt tanyánk?

Rohanvást száguld egy szolga Kapuvárra,
Hol a szobrot várja herceg unokája.
„Uram, – szól lihegve – jelentem teneked,
Két ökör nem bírja húzni a szekeret!”

Elborul az ifjú hercegnek a képe:
„Ejnye, haszontalan, hitvány szolga-népe!
Nem bírja két ökör? Ilyet ne mondjatok!
Elébe, ha ugyan kell, még kettőt fogjatok!”

Elrohan a szolga. Alig telik óra,
Máris újfent nyílik a herceg ajtaja:
„Uram, négy ökör se bírja a szekeret,
Mintha földbe nőttek volna a kerekek!”

A hercegi ifjú nem szólt többet erre,
Legjobb paripáját tüstént felnyergeltette.
Szélvészként vágtatott Osli falu felé,
S Osli falujában a kis templom elé.

S leszállván a lóról ígyen szólt:
„Emberek! El kell indítani a szobros szekeret.
Herceg nagyapámnak ez a rendelése:
Kismartonba legyen a kép helyezése!”

rögvest parancsolt: „A szekér elibe
Még két ökör legyen béfogva ízibe!”
Hat ökör húzta már, de az meg se moccant,
Csupán a szekérrúd meg a járom roppant.

Az ifjú Estorás ostort maga kapott,
S kegyetlen haraggal az ökrökre csapott.
Felnyögtek a barmok, bődült az egyik,
De a szekér maradt, – nem mozdult semmit.

Megrettent a herceg… nézett a szoborra,
S rámeredt a titkos, tündöklő mosolyra.
Az a mosoly talán a lelkéig tört be:
Kezéből az ostor lehullott a földre.

„Csoda ez valóban! Csoda!” – halkan mondta,
„Nem mehet a szent kép innen Kismartonba.
Az Úr nem akarja, ezért tartóztatja:
Legyen meg az ő szent, áldott akaratja!”

S parancsol is tüstént: a Madonna szobra
Békerüljön, vissza a kicsi templomba.
S lám, hogy leugrék szekér tetejérül:
Kimozdult a szekér rögvest a helyébül!

Az ökrök ugyan vonták, mintha pehely volna,
Kifelé Osliból, víg-szapora módra.
A szobrot pediglen tették az oltárra,
S leborult előtte Pál úr unokája.

„Szűz Anyánk, Mária, maradjon itt képed,
Vigasztald, erősítsd ezt a szegény népet.
Erősítsd a hitét, gyógyítsad a lelkét,
Könnyítsd a vállain sok-sok nehéz terhét.

Égi mosolyodnak bátorító fénye
Ragyogjon be vérző, szenvedő szívébe.
Ne tépjen itt senkit soha semmi bánat:
Mosolygó Madonna, folytasd a csodákat!” . . .

Így maradt Osliban a csodás Madonna,
Nem is kérték soha vissza Kismartonba.
S Rábaköznek buzgó, istenfélő népe
Vigaszul azóta mosolya fényébe…

Osli Vesperás Himnusz

Boldogasszony, Mária.
Téged áld ma néped itt,
Hol annyi évszázadon
Imádkoztak őseink.
Magyarjaid, esdve kérünk:
Szent Fiadat kérjed értünk!
Ó, Mosolygó Mária.
Osli szent hely hirdeti
Milyen erős volt a hit,
Istenünknél általad,
Békét nyernek fiaid.
Köszöntésünk szent ígéret:
Nem tagadunk meg mi téged,
Osli Szép Szűz Mária!